Az ilyen írások általában rövid visszatekintéssel készülnek. Ami azt jelenti, hogy amennyiben a körülmények ideálisak pár nappal egy említésre méltó eseményt követően elkészítem a krónikás bekezdést. A 2022-es Erdélyi edzőtábor július 5.-én vette kezdetét a Hargita-megyei Csíkszeredában, lassan három hónapja. Szerettem volna minél hamarabb megosztani az élményeimet, amely törekvést az itthoni körülmények szabotáltak. Ezt a beszámolót sajnos nem tudom megírni anélkül, hogy említést tegyek egy hosszú folyamat végjátékáról, amely leírásnak negatív töltetét az edzőtábor pozitív tapasztalataival kívánok majd neutralizálni.
Van egy érdekes elképzelésem erről a világról és ez az elképzelés onnantól, hogy felvettem gondolatának fonalát nem is nagyon változott inkább csak egyre több információs táblát függesztettem rá. Ezek csak ilyen óvatosan felhelyezett feltételezések, mindenféle apró fuvallat megrángatja és nem is hat meg nagyon, ha valamelyik kis táblácska a mélybe zuhan mert valószínűleg nem ott volt a helye.Játszunk el a gondolattal, hogy a folyamatok a világban összefüggenek és van egy egyetemes tér-idő vonulat. A jelenség sajátossága, hogy oda és visszahat ezen a tér-idő egyenesen, illetve amióta az emberiség komolyabban beleásta magát a kvantum fizikába azt is tudjuk, hogy az együtthatók a függvények természete szerint, relatívak.Ez annyit jelent, hogy ha én bármit teszek – most - az nagy valószínűséggel hatással van az időegyenes további részére, illetve kis valószínűséggel az időegyenes elmúlt szakaszára. Miután sem végtelen idő, sem végtelen tér nem áll az emberi faj rendelkezésére ez az elmélet mindörökre relatív és támadható marad mert az agyunk szoftvere nem képes felfogni vagy értelmezni, a valóságunkban elhelyezni mindezt. Mindazonáltal azért az elmélet bebizonyítja, hogy a valóság csupán annyi amennyit fel tudunk fogni, sem több, sem kevesebb.
Ez az idővonal most Mezopotámiaban kezdődik egy rendkívüli adottságú kettős folyamvidéken a Zagrosz és a Toros-hegység nyúlványainál melyek a Tigris és az Eufrátesz folyókat zárják, jellegzetes félkör alakban. Ez a „Termékeny félhold” tartalmazta az emberiség történelmének első mezőgazdaságra felhasznált területeit időszámításunk előtt 8.000 körül. A tér-idő vonulat egyetemes mivoltára számomra az is bizonyíték, hogy ezzel egyidejűleg a világon számos más helyen is megjelent a földművelés pl.: Peruban és Egyiptomban stb...Tudom mire gondol a kedves olvasó mert valamikor magam is ugyan erre gondoltam, de a kutatók egyetértenek abban, hogy ezt a jelenséget szélsőséges időjárási körülmények nem befolyásolták, sőt. Ezekkel a folyamatokkal egyidejűleg kezdetüket vették a termőföldekért, terményért egyéb megtermelt javakért folyó háborúk.
Olvasatom szerint ezen a ponton távolította el magát az emberiség a Jóisten (nevezze ki, hogy akarja) tenyeréből. A teremtett világ már nem volt elég számára, felhalmozta javait, amikért aztán hajlandó volt gyilkolni, hazudni, elkövetni a bűnöket melyek kétségek közé és romlásba taszították. Ádám és Éva történetének lapjai elé bátran odabiggyeszthetnénk: „A következő sorok igaz történeten alapszanak”. Szóval miután az emberiség nekilátta izolálni magát a természet törvényeitől majd következés képpen „kiűzetett” a paradicsomból, hosszú-hosszú évek során megpróbálta a helyzetet rendbe hozni. Hatalmas épületeket emelt Istenének/Isteneinek, embereket és állatokat áldozott (szerintem nem volt szép dolog), városokat épített, folyókat szabályozott, fegyvereket talált fel és még többet gyilkolt, manapság vírusokat és oltásokat fejleszt, valamint klíma konferenciákat tart, de valahogy eddig egyik sem jött be annak érdekében, hogy rendezze viszonyát az anyaföldel és a Teremtővel. Nem is vagyok benne egészen biztos, hogy tudja: csupán ennyi lenne a feladat.
Érdekesen fest, hogy pont az idő és a tér relatív mivoltáról írtam mondandóm elején hiszen a csíkszeredai edzőtáborban éppen a lovasíjász pályán leadott lövések helyes időzítésén dolgoztunk, valamint azon, hogyan helyezzük el ezeket abban a 99m-es térben, amin jó esetben meghatározott sebességgel haladunk végig, vágtató lovunk hátán. Hovatovább, pont ezek az ellentmondások generálják a számunkra is felfogható valóságot.A metronómmal való edzéssel 7-évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni Mesterünk, Kassai Lajos a ritmus és az egyensúly összefüggéseiről szóló tanításai nyomán, természetesen akkor még nem láttam a módszer mélységeit, próbáltam valami használhatót összerakni magamnak ezzel a ketyegő vacakkal, amit még zenei tanulmányimból hoztam magammal. A célom az volt, hogy egy könnyen emészthető letisztult módszert tudjak üzemeltetni a hétköznapjaimban, használata megfelelő legyen azokra az alkalmakra is, amikor szinte nevetséges idő áll lehetőségemre edzeni. Akkoriban nem gondoltam, hogy olyasmivé áll ez majd össze, ami nem csak számomra jelent óriási stabilitást. Hogy is mondjam, nagyon érdekes mert a használata nem veszélytelen. Nagyon eltérő, az az, alternatív módon közelíti meg magát a lövési procedúra mechanizmusát, mindazonáltal a formát egy milliméterrel sem változtatja meg. Következés képpen hajlamos adott íjásznak/lovasíjásznak alapjaiban megrengetni az erről a szegmensről kialakított képét. Innentől kezdve csakis a nyitottságon múlik, be tudja-e építeni vagy sem. A sikeres transzfúzió eredménye viszont szignifikánsan, robbanásszerű fejlődés. Talán ezen a júliusi edzőtáboron bontakoztak ki leg kézzelfoghatóbban a leírtak. Lőrincz Rómeó és csapata rendkívüli szorgalommal és nyitottsággal látott neki használatba venni a módszer elemeit. A pénteki záró napon libabőrösen álltam a pálya szélén és csak néztem a lovak hátáról leadott lövéseket, amelyekhez szó szerint órát lehetett állítani. Egyúttal felfedeztem valami nagyon különöset is. Egy dolog kidolgozni valamit és sikeresen üzemeltetni. Egy másik dolog azt személyre szabni és megfelelően kordában tartani, mondhatnám azt is, hogy korlátozni vagy kiegészíteni az egyéni igények szerint. Ezzel találkoztam, amikor a csöpp, csillogó szemű lovasíjász palánták kerültek a lóra. Na most mi lesz? – gondoltam – hogyan fogom ezeket az elemeket belecsempészni az Ő kis rendszerükbe anélkül, hogy kezelhetetlenné, használhatatlanná tenném számukra? Kellett tehát egy olyan verzió, ami megfelel a képességeiknek, az Ő pillanatnyi valóságuknak. Eszembe jutott milyen trükkökkel tanultuk annak idején az ABC-t, mi mindent elkövettek, hogy a lehető legárnyaltabb módon véssék fejünkbe a betűket, almától a zebráig. Végül is arra jutottam, igazából nem arról van szó, hogy valakinek több kell ebből vagy kevesebb, egész egyszerűen csak máshogy. Meg kell találni minden egyes tanulóval azt az egyéni csatornát, amin folyékonyan tudunk kommunikálni, totyogóstól az aggastyánig. Igazság szerint ezek az egyéni áttörések teszik bonyolulttá az eljárást, egy 15-fős edzőtáborban tulajdonképpen 15 különböző lélektani manővert kell végrehajtani naponta.
Rendkívüli csapattal találkozhattam itt a Csíki-medencében is, őszinte és nyitott emberekkel, akik azonnal maguk közé fogadtak, pedig a legkegyetlenebb eszközökkel kínoztam őket majdnem egy hétig. Hiába, így járnak, akik tehetségesek. Volt némi időm világot látni és ahogy jártam keltem ezen a költői kifejezésekbe bonyolódó vidéken azt gondoltam: -Van itt valami...van itt valami. De a mondatot sajnos nem tudtam folytatni. Mi lehet ez a különös érzés? A csapat és a házigazda vendégszeretete? Persze az is, de van itt valami más...van itt valami megmagyarázhatatlan erő. Annyira furdalt ez a kérdés, hogy önfeledt pillanataimban még kövek és egyéb tárgyak alatt is megnéztem, vajon ott van-e ez valami, ami ilyen szeretettel és melegséggel tölt el. A szombati versenyt követően búcsút vettem Székely barátaimtól és nagy sóhajjal néztem vissza a Hargitára mielőtt eltűnt volna a horizontról a fenyőerdő sűrűjében, akárcsak a titokzatos és megválaszolatlan kérdés melyet az otthonom és a családom iránti vágy tessékelt ki valahonnan innen a mellkasom közepéből.
Nem gyakran járok fogorvoshoz, de úgy esett, hogy a tábort követően néhány héttel sajnos egész komoly kis rendszert kellett ebből csinálni. Ajánlottak egy rendelőt és azon belül is egy bizonyos orvost, akinek végül a kezei közé vetettem magam, bízva benne, hogy – ahogy felénk mondják – a karfát nem hozom majd haza. Az első találkozás alkalmával kiderült, hogy az úriember bizony Székely, ennek én pedig, tapasztalataim alapján, nagyon megörültem. A kezelést követően kicsit beszélgettünk, elmesélte honnan származik és hogy megy is vissza csak éppen az ottani rendelője még építés alatt áll. Mesél és a végén annyit mond: -Tudod visszamegyek mert van ott valami... De a mondatot ő sem tudta befejezni. Különös. Na jó – gondoltam - eddig már én is eljutottam. Majd ismét, valahol itt a hátsó lebenyben elkezdtem foglalkozni a kérdéssel.
Mindeközben itthon erdőtüzek pusztítottak, az aszály miatt sok helyen problémássá vált a vízellátás, kiderült, hogy a válság komolyabb lesz, mint ahogy azt elképzeltük, gáz ár, villany ár, egyéb változatos természeti katasztrófák stb... Kicsit több mint 10.000 évvel az első kapavágás után az én kis gondolat fonalamra hirtelen sok-sok táblácska került fel, ilyen bizonyíték szerűek, amik nagyjából ott tartják a fonalon az évekkel ezelőtt felhelyezett táblácskáimat. Egy szóval zakatoltak a gondolatok a koponyámban majd végül is összeállt a kép itt valahol elöl, a homlok lebenyen. Jóleső mosoly kanyarodott az arcomra és a gondolat, ami enyhe szarkasztikus jelleggel indult, ám a nyugodt bizonyosság szárnyain landolt így szólt:
-Van valami Székelyföldön... olyan mintha az a kicsiny „sziget” és benne az emberek még mindig, a Jóisten tenyerében lennének.
Konkoly Merse, Illaberek, 2022.09.17